Változtass, hogy változhass!

Amikor szeretnénk, hogy jobb legyen az életünk, akkor legtöbbször ezt ténylegesen tettek formájában már csak akkor visszük véghez, amikor lehetetlenné vált az életünk az adott probléma miatt. Ez lehet egészségügyi vagy magánéleti nehézség is. Szokták mondani, hogyha nem változtatsz, ha nem teszel a gyógyulásodért vagy nem teszel azért, hogy jobb legyen az életed, akkor még nem fáj eléggé.

Ideális esetben nem szabadna megvárni, hogy elviselhetetlen legyen a helyzetünk, viszont legtöbbször, minthogyha ez a mélység, vagy egy erőteljes trauma, egy veszteségélmény megadná a kezdő lökést ahhoz, hogy a tettek szintjén is változtatni tudjunk és ne csak tervezgessük, vagy pontosabban szólva halogassuk azt, hogy dolgozunk a problémánkon. Általában ezeket a változtatásokat teljesen természetes módon nehezen hozzuk meg, ez is hozzátartozik az igazsághoz, hiszen tudjuk jól azt, hogy ahhoz, hogy ez a változás létrejöjjön, ahhoz alapvetőbb viselkedésmintáinkban kell keresni a megoldást, és az alapvető gondolkodásmintáinkat kell megváltoztatni. Száműzni kell a különböző negatív hitrendszereinket és a helyére beépíteni egy újat, egy pozitív programot. A kineziológiában pontosan ezzel foglalkozunk. Ez a folyamat nem megy egyik napról a másikra és korántsem könnyű. Sőt, lehet, hogy azt érezzük, hogy amikor elkezdünk dolgozni, elkezdünk egy önismereti, önfejlesztő munkát, akkor először rosszabb lesz. Viszont hogyha belegondolunk, akkor maga a problémának a természete is nagyon hasonló, hiszen nem mindig egyformán rossz. Tehát benne vagyunk egy élethelyzetben, amit alapvetően a belső kis hangunk már valójában kiértékelt a számunkra, azt súgja, hogy neked ez nem lesz jó. Innen menned kéne, innen lépned kéne. Viszont ilyen-olyan okok miatt úgy gondoljuk, hogy ráér, időnként kicsit jobb, és igen, így működik az, amikor a problémákat a szőnyeg alá söpörjük. Az életben minden hullámzó, ciklikus, vannak nappalok, vannak éjszakák, van tavasz, nyár, ősz, tél, ez jellemzi alapvetően az életünknek a természetét. Az elakadásokban is ez a fajta váltakozás vehető észre hosszútávon. Tehát nem mindig érezzük ugyanannyira rosszul magunkat, vannak időszakosan jó pillanatok, akkor nyilván a hullámok közül egy kicsit ki tudjuk dugni a fejünket, kirugaszkodunk, és kapunk újra levegőt, azt gondoljuk, hogy elcsendesedik a víz, és gondtalanul lebegünk. Ez csak arra elég, hogy éppen ne fulladjunk meg, a végső cél az az lenne, hogyha ezekkel a hullámokkal szemben megtanulnánk úszni és elsősorban nem az lenne a célunk, hogy ki tudjunk menni a partra, és végre kifeküdjünk a napra sütkérezni, ahol alap az, hogy kapunk levegőt és nem kell minden egyes oxigén részecskéért megküzdenünk, hanem az alapvető jóllét érzés megvan.

Nagyon rövid az élet ahhoz, hogy ne úgy éljünk, hogy szeretünk élni, szeretjük az életünket, nagyjából elégedettek vagyunk vele, és hogy ne tapasztaljunk rengeteg pozitív dolgot. Számomra ez elfogadhatatlan. A szenvedés nem töltheti ki az életünket. Mondhatjuk azt, hogy persze mindenki eldöntheti, hogy hogyan él, mivel tölti meg az életét, viszont nem érzékeljük mennyire gyorsan eltelik az idő. Nagyon fontos, és nem lehet eleget beszélni arról, hogy ebben az egész folyamatban a hitnek fontos szerepe van. De nem vallási értelemben, ez számomra egyfajta energiát jelent. Higgy önmagadban, higgy a változásban és tudd látni azt, hogy melyek azok a dolgok, amelyekre hatással vagy. Ha valami nem oké, nem érzed jól magad, ha szenvedsz, akkor az azt jelenti, hogy nem jó helyen vagy, nem vagy az utadon. A nehézségek arra próbálnak ráirányítani téged, hogy mozdulj már végre. Sokszor elgondolkozunk azon, hogy mi miért úgy történik, ahogy? Miért kell nekem beteg lennem? Miért kell csalódnom? Miért kell, hogy bántsanak? Mindig vannak apró figyelmeztető jelek. Legapróbb és legszebb talán, amikor egy kis belső hang súgja neked: ez nem esik jól. De vajon a sok-sok elszalasztott kilépési lehetőség visszahozható-e később, amikor már mozdulnánk?