Mit tesznek velünk elfojtott érzelmeink?

Gyermekként nagyon hamar megtanultam, hogyan legyek igazán jókislány. Nem mondom, hogy ennek nincsen pozitív hozadéka számomra, ám később azzal szembesültem, hogy ezen hamis énem által kialakított szerepembe nem illő érzéseimet, gondolataimat és a nem passzoló énrészeimet elnyomtam, ezzel megszakítva az önmagammal alkotott belső egységemet. Felnőtt koromra egészen belejöttem ebbe a rutinba, így nem kis feladat átírni a bejáratott programokat.

Talán nem is gondolnánk, hogy a korai elfojtott érzelmek mennyire jó táptalajául szolgálnak felnőttkori elakadásaink tömkelegének. A mélybe száműzött düh, harag, félelem és szomorúság öntudatlan stresszreakciók sorát képesek előidézni. Ahogy a mentorom mondani szokta, mindannyiunkban ott van egy fájdalomtartály, ide száműzzük traumáink negatív érzelmi töltetét és igyekszünk minél inkább lakat alatt tartani őket. Gondoljunk csak bele, ha ezzel párhuzamba állítjuk Gary Chapman elméletét, miszerint a szeretetnyelvek kifejezésével csordultig tölthetjük a bennünk lévő szeretettankot, úgy a fájdalomtartályunk is megtelhet egészen addig, míg már nem bírjuk tovább. Ekkor vulkánként tör ki az elraktározott fájdalom, letarolva mindent, ami az útjába kerül. Az izzó láva kihűlve konzerválja azt, amit bekebelez, tehát lelkünk sebeinek varjai is megmaradnak, még ha gyógyítjuk is magunkat és teret engedünk az idő múlásának.

Bennünk emberekben, ösztönösen ott munkálkodik a kellemetlenség érzésének elkerülésére irányuló törekvés. Ez egy alapvető pszichológiai szükségletünk, azonban mint sok másban, ebben is képesek vagyunk fejlődni. A korábbi generációk számára még nem volt elérhető az a fajta tudatosság, ami számunkra már-már alapvető. Tehát a mi szüleink szeretetük minden erejével azon voltak, hogy óvjanak bennünket még a széltől is. Sokunknak lehetnek ezzel kapcsolatosan egészen konkrét emlékei, élményei. Sőt, olykor lehet, hogy a védelmezés átcsapott elkényeztetésbe. Emlékszem, iskolás lehettem, és anyukám mindig nagyon nagy gondot fordított arra, hogy rendesen egyek. Ezt tetézve különösen figyelt rá, hogy a kedvemben járjon, a kedvenc ételeimet is a legnagyobb szeretettel készítette. Ám ott kamaszkorom küszöbén talán már kissé kezdett terhessé válni számomra ez a túlgondoskodás, így egyik közös ebédünknél kifigurázva őt, felvetettem, hogy ha már olyan nagyon szeretné, hogy jó legyen a tejberizsem, akkor kiszaladhatna hántani egy kis fahéjat hozzá, az sem baj, ha Afrikáig kell menni érte. :)

Azonban a szülői túlgondoskodás és túlféltés eredményeként könnyen elveszíthetjük azt a készségünk, hogy képesek legyünk megnyugtatni magunk és megszokni, hogy a kellemetlenség elmúlik. Egy túlontúl védelmező és kevés autonómiát biztosító közegben ez a képesség nehezen tud jól működni. Képzeljük el magunk előtt azt a szituációt, amikor egy kisgyermek biciklizni tanul és eleinte sokszor elesik. A szülő aggódva odaroham, majd legjobb szándékával azt mondja a síró picinek, hogy "nincsen semmi baj, gyere, nézd itt a játékod" - ezzel kiemelve őt egy fontos folyamatból. Helyesen ez a szituáció a következőképpen zajlik. A szülő azonosítja a gyermekkel történteket és az azokkal kapcsolatos érzelmeket: ,,látom elestél, most biztosan nagyon rossz neked és fáj". Ezzel együtt felveszi és magához öleli őt, és csak hagyja, hogy lássa, a rossz érzés elmúlik, így a kisgyerek megtanulja, hogy hogyan kezelje később kiegyensúlyozottan a nehezebb élethelyzeteket és elfojtás helyett, merje megélni a mélyebb, akár fájdalmasabb élményeit is. Talán nehéz elképzelni, de úgy gondolom, hogy ahol a kellemetlent elnyomjuk magunkban, ott egy idő után már a boldog pillanatoknak sem fogunk tudni felhőtlenül örülni, mert kialakul a szélsőséges érzésekkel kapcsolatosan egyfajta kontroll. Egy idő után azok a megélések, amiket elnyomunk, mintha magukkal rántanának minden mást is, amit élvezhetnénk. Így valójában nem is az a kérdés, hogy mit tesznek velünk az elfojtásaink, hanem, hogy mi miért hagyjuk ezt és miért nem eredünk mélyen eltemetett érzelmeink nyomába...