Miért fontos a jó önismeret?

Néhány évvel ezelőtt az önismeret gyakorlati jelentősége még kimerült abban, hogy amikor valaki állást keresett, akkor bement az állásinterjúra és olyan kérdések hangzottak el, hogy tudja-e, hogy melyek az erősségei, mik a gyengéi, illetve hogy mivel tud hozzájárulni a cégnek a sikeréhez, és aztán ahogy teltek az évek, ez egyre inkább benőtte magát a hétköznapokba, egyre fontosabb lett. Már nem nagy dolog az, hogyha valaki eljár különböző önismereti tréningekre, vagy eljár pszichológushoz, vagy eljár bármilyen csoportos terápiára, vagy akár valamilyen alternatív módszert választ, mint például, amivel én is foglalkozom, a kineziológia.

Már-már elcsépeltnek tűnhet, hogy a csapból is ez folyik, minden héten kiadnak egy új könyvet önfejlesztés témában, viszont nagyon-nagyon fontos és nem véletlenül beszélünk róla annyit, hiszen a ma emberének, akinek ennyi lehetőség megadatott és olyan világban élhetünk, amiben tényleg a lehetőségeknek mi magunk szabunk határt. Fontossá vált, hogy ki tudjunk bontakozni. És akkor itt jön ez a kérdés, hogy a magánéletben, a különböző szerepekben mennyire ismered önmagad, mennyire vagy tisztában a saját stresszeiddel, mennyire oldottad fel a saját traumáidat, milyen belső harcokat vívsz. Tehát röviden, tömören, hogy mit miért csinálsz és miért úgy csinálod, ahogy. Nézzük mondjuk a párkapcsolatot! Ez egy olyan téma, aminek nagyon szeretem a komplexitását. Miért fontos párkapcsolati szempontból fejleszteni önmagunkat? Azt látom, hogy sokak számára nem feltétlenül látszódnak alapvető összefüggések. Nemrégiben a Netflixen Sam Smith-nek felkerült egy stúdió koncertje a Love Goes albumával kapcsolatban, és nekem ez egyrészt azért tetszett, mert nagyon szeretem őt, nagyon szeretem a hangját, másrészt meg azért mert volt egy kis sztorizás is, és elmondta, hogy igazából ez az album, ez lényegében az ő önismereti útját mutatja be, amit a párkapcsolaton, párkapcsolatain keresztül élt át, elmeséli a dalokban az ő tapasztalatait, és azt mondja, hogy számára ez egy fantasztikus dolog volt, látni azt, hogy a kapcsolatain keresztül mennyit tanulhat önmagáról, tehát hogy a másik tükröt tud mutatni azzal is, hogy milyen formában okoz csalódást nekünk. Például ott van a Diamonds című száma, ami pontosan erről szól, hogy például őt nem igazán érdeklik a materiális dolgok. Neki nem annyira fontos, hogy szórja a pénzt, számára a valódi értéket, az érzelmek, a szeretet jelenti. Ezzel szemben az exbarátjának inkább a szép holmik és a luxusélet élvezett prioritást. Alapvetően úgy érezte, hogy kihasználták őt abban a kapcsolatban, mert túl jószívű volt, de nem konkrétan azt bánja, hogy egy csomó pénzt elköltött arra, hogy cuccokat vegyen neki, inkább azt, hogy ő mennyire nem számított, és talán azt is, hogy naivitása miatt nem vette észre a valóságot. Amikor egy párkapcsolatból már nem tudunk jót kihozni, akkor azt tudjuk mondani, hogy oké, valamilyen volt a másik, de azért ott vagyok én is, mert ez mindig kétemberes meló. Nézzük meg, hogy én mit rontottam el, és amikor ezt meg tudom már látni, akkor onnantól kezdve a tapasztalásaim az életbölcsességemmé válnak. És rájövök arra, hogy most megtudtam magamról valamit, amivel én eldöntöm, hogy mihez kezdek, hogy a sértettséget választom, és újjal mutogatok, tehát hárítok, vagy pedig fejlődök általa. Egy párkapcsolatban abszolút kiderül az, hogyha nem vagyok tisztában saját értékrendemmel, hogy nekem mi az, ami fontos. Tehát ez egy abszolút komoly súrlódási pont egy pár életében, és nyilván attól is függ, hogy mennyire ismerjük egymást, amikor összekerülünk, de hogy észrevesszük-e egyáltalán, hogy például a vitáink nagy részét az generálja, hogy az alapvető értékrendünk más vagy egyáltalán tisztában vagyunk-e azzal, hogy már itt elcsúszunk, hogy igazából nincs megfogalmazva, nincs ez kimondva, nincs ez felismerve, hogy igen, nekem ez egy fontos dolog az életemben, és akkor itt legyen szó bármiről, mert van, akinek nyilván a karrier, a munka a fontos, és ezért a magánéletben áldozatokat hoz emiatt. Van, akinek a család, a gyerekek. Na például ez is egy kényes pont szokott lenni, hogy két ember között kezdetben szuper minden, nagyon-nagyon nagy a szerelem, rózsaszín köd, majd aztán jön a hideg zuhany, amikor mélyebben is elkezdenek beszélgetni a jövőbeli terveikről. Kiderülhet, hogy egyikük egyáltalán nem akar gyereket, a másik pedig igen, vagy pont, hogy egészen nagy családot szeretne. Ebből általában nem szokott jó dolog kisülni, hogyha egy ilyen alapvető értékrendbeli különbség van két ember között. Van, hogy azt hisszük, hogy a másiknak az értékrendjét közelebb tudjuk hozni sajátunkhoz, de ez nem tud működni, tehát nem tudjuk magunkat ráerőszakolni arra, ami nekünk nem igazán fontos. Ez persze döntés kérdése is, de vastagon benne van az is, amit otthonról hozunk. Jobb esetben tudunk hallgatni a saját belső hangunkra, azt mondjuk, hogy érzem azt, hogy nekem ez sokat jelent, és akkor ezzel harmóniában cselekszem. Ha szeretnék valamit, akkor az egy belülről jövő mély, zsigeri érzés.

Azt látom, hogy sokan viszonylag kései életkorban kezdenek el önmagukra hangolódni, képbe kerülni, önazonosnak lenni. És ez egy nagyon kemény munka, sok negatív érzelem kíséri, akár megbánás, bűntudat, mert baromi nehéz szembesülni azzal, hogy mondjuk örök szingli típusként nem azért választottam az egyedüllétet, mert őszintén ezt akartam, hanem azért, mert egy borzasztó zsigeri félelem fogott el attól, hogy elkezdek kötődni valakihez. Ezen kívül az életnek persze jópár alapvető törvényszerűsége van, olyan érzékeny pontokat generálva, ahol elvérzünk megfelelő önismeret és minimális spiritualitás nélkül. Itt most ezalatt a spiritualitás alatt azt értem, hogy rálátsz kívülről is az életedre, nem fulladsz meg benne és így kialakul benned egyfajta lelki rugalmasság. Ekkor már nem törsz össze millió darabra, hogyha valami nem úgy alakul, ahogy eltervezted. Nem törsz össze attól, hogyha valami trauma ér, vagy veszteség ér, mert ezt nem lehet elkerülni, tehát ez az élet velejárója, nem tudunk mindig jó formában lenni, és az élet sem mindig adagolja a lehető legjobb dolgokat, és ezt fontos elfogadni. Ha ez megvan, utána képes leszel rugalmasabban gondolkodni. Meglátsz a sajátodtól eltérő nézőpontokat is. Nem az a fontos, hogy neked legyen igazad, hanem az a fontos, hogy megértsd, hogyan működik a világ, hogyan működsz te, és hogy mi miért történik. Ha a problémáidról van szó, akkor is nem csak egy megoldást akarsz véghezvinni, hanem van benned egyfajta önreflexió, és hogyha valami nem oké, akkor ki tudsz abból mozdulni. Én valahol ezt tartom egyfajta spiritualitásnak, de ugyanakkor egyfajta hitnek és az ahhoz tartozó gyakorlati megvalósításnak a megfelelő arányát is idevenném. Tehát hinni, gondolatban programozni, imádkozni, fohászkodni, vágyni, még erősebben vágyni, mantrázni, az nem elegendő, mert ugye minden itt az anyag szintjén valósul meg. A szándék az persze nagyon fontos ahhoz, hogy tudjunk teremteni, de ahhoz, hogy ez a valóságban megtörténjen, és tényleg kézzelfogható formában megvalósuljon, úgymond manifesztálódjon, ahhoz nem lehet csak fejben lejátszani az életet. Nem elég csak alfában látni magad előtt mindent, hanem egyszerűen el kell kezdened az életedet is úgy alakítani, hogy befogadóvá válj, és hogy a gyakorlati, a hétköznapi élet szintjén is ráhangolódj a vágyaidnak a tárgyára. Nem lehet fejben lejátszani beszélgetéseket, nem lehet fejben lejátszani olyan tetteket, amiket meg kell tenni a valóságban is ahhoz, hogy történjen bármi változás az életedben.

Ha érdekel a téma, hallgasd meg a podcast csatornámon a teljes epizódot: